Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az
űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl
kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.
Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot
gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes
tölgyfátgyömöszöltél?
Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem tudományos, hanem
erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.
Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát,
aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét.
Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!
Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi
foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány
wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?
Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fog tál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára
vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, mígmegy odafönt, megy-megy a délután?
Van odaföntöd? Van neked fölötted?
Egy szót se szóltam.
/NNÁ/
